Illúzió

Nincs jelentéktelen magány, ő a Dob utca sarkán jól tudja

Emlékszel még a hajléktalan férfire, aki előtt tisztelgett Budapest, amikor elhunyt? Most egy hasonlóan megindító történetet hoztam egy facebook bejegyzésből

 

 

1

“Minden nap találkoztunk a Dob utca sarkán. A helyzetünk mindig ugyanaz volt, én rohantam, ő kéregetett. Kutyája és mankója mellette, zacskók a fenekük alatt, esőben, fagyban, 40 fokban. Pár heti “ismeretség” után már köszöntünk egymásnak, néha kért, hozzak neki sajtot vagy fagyit. A kutya mindig ott feküdt nyugodtan, védelmezőn, ha elaludt a gazdi, mancsát annak combján pihentetve vigyázta álmát és összegyűjtögetett néhány forintját. Néhány héttel ezelőtt egy francia turista a sarki dörneresnél meghívta az öreget egy hamburgerre. Intett neki, hogy üljön oda az asztalához, ott egyen. Kicsit szégyenkezve porolta le szegényes ruházatát és sántikált oda. Az ételt elfogadta, a helyet nem. Visszament a kutyaja mellé, és az első falatot már meg is osztotta vele.
Tegnap újra láttam – egyedül. 14 évesen elpusztult egyetlen barátja. Minden kis pénzén elhamvasztatta és eltemette. Sírt, mint egy kisgyerek, és én sírtam vele. Nincs jelentéktelen magány.”

Hát így, a Dob utca sarkán találod őt, immáron egyedül. Ha őket ‘észrevettük’, jöhetnek a migránsok is. Vagy velük együtt. De amíg emberek – gyerekek – élnek közöttünk nélkülözve az utcán, addig ez az első, és legfontosabb feladatunk. Nem igaz?

Szerző: Gini Papp – Illúzió

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!