Illúzió

A rákot olyan barátnak tartjuk, aki kiengedte kalitkájából a lelkünket

“Maradj a jelenben. Semmit sem tehetsz, hogy megváltoztasd a múltat, a jövő pedig soha nem lesz pontosan olyan, amilyennek tervezed vagy reméled. Fájdalmad, félelmed és dühöd, sajnálkozásod és bűntudatod, irigységed és terveid és sóvárgásaid csak a múltban vagy a jövőben élnek.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)

 

 

girl

(Girl in Window, New York City, 1950 – Photo by Nina Leen)

Gondolatindító, nem igaz? Csak úgy, mint ahogyan azt már Millman-tól megszokhattuk. Múlt, jelen, jövő. Olyan egyszerűen kihagyjuk a jelent, hogy még csak észre sem vesszük. 

Amikor a páromnál diagnosztizálták a rákot, akkor tudatosult először – bennem is – kristálytisztán a jelen. Tudom. Emlékszem rá. Felejthetetlenül. Bár tavasz volt, valahogy minden jégbe fagyott hirtelen. Úgy álltunk a diagnózissal, mint akik most érkeztek meg igazán a földre. Ott és akkor JELEN voltunk. Ő gyanítom még jelenebb volt. Az ő arcába kenték azokat a mondatokat, hogy “az utolsó pillanatban jött” (mert már áttétes), “pokoli lesz, de megmentjük”, “nincs időnk”, “haladéktalanul meg kell kezdeni a kezeléseket”…  (A történetünket itt találod!) 
Az ember ilyenkor érti meg Buddha szavait is teljességgel: “Azt hiszed, hogy van időd.” Ennyi, nem több, és ezt általában nem érted, vagy nem akarod érteni. Inkább széttervezed az agyad. 

Nem veszed észre, hogy eltelt egy nap, egy hónap, egy évszak, egy év. Mert mindent gyorsan élsz meg. Mintha túl akarnál lenni rajta.

Növekszik a gyermeked és sokszor kimaradsz a kis életéből, mert “majd megnézed a rajzát, épp nem érsz rá”, “máskor kártyázol vele, mert még el kell mosogatnod”, “épp nem érsz rá, hogy elmesélje mi történt a suliban aznap”…
Istenem, hány elszalasztott, értékes pillanat?!
Elmulasztjuk a jelent, mert folyamatosan igyekszünk valami felé, mindegy merre, csak a pillanatból kifelé. AKKOR, valahogy felértékelődnek a jelentéktelen pillanatok – végre -, amikor árnyék vetül életünkre. AKKOR, észrevesszük a napsütést, érezzük az ízeket, olyan színesben látjuk meg a világot, amilyenben soha azelőtt. Hirtelen véget nem érő Bakancslistánk lesz, nem félünk megélni azokat a dolgokat sem, amiktől rettegtünk. Minden napot egy újabb lehetőségekkel, esélyekkel teli ajándéknak tartunk.

A lelkünk kiszabadul a félelem miatt abból a kalitkából, amibe gondosan elrejtettük, még le is takartuk. Azt mondja, nem ér már rá ott kuporogni, repülnie kell néhány kört, mert meglehet, hogy hamarosan örökre visszamegy oda, ahonnan jött. Ott aztán újra csak vágyakozva fogja nézni a földi játszótéren levőket, és megfogadja, soha többé nem fog félni megélni a pillanatokat, ha visszajöhet ide. Akkor már nem emlékszik miért volt folyton fáradt a földön, miért nem töltötte fel egy egész évre gyermeke kacagása, amit a csiklandozásával hívott elő belőle. Miért lefittyedt szájjal járt-kelt, miért nem utazott eleget, miért kuporgatott, miért nem próbálta ki azt amire a szíve annyira hívta.
Szóval a lélek felébred,  és aki szerencsés, sosem altatja vissza innentől fogva.

A múlt, az emlékek, fontos hely, hiszen az tett azzá bennünket, akik ma lehetünk. Mi több kényelmes is, a legkényelmesebb. Otthonosan mozgunk emlékeink között. Mondhatnánk, az egyetlen biztos pont az életünkben a múltunk. A jelen és a jövő időzített bomba is lehet ahhoz képest, nem igaz? Kapaszkodunk visszafelé, idealizáljuk még az igazán szart is, a legelvetemültebb embert is képesek vagyunk szeretni sokszor halála után. Az agy úgy kerüli el a nagy traumákat, hogy megszépíti, vagy elfeledteti velünk a múlt borzalmait. Ezért is nehéz elengedni ami mögöttünk van már. A jövőt tervezgetve pedig nem kell a pillanattal foglalkoznunk. Nem kell elidőznünk olyan kérdéseken, mint “ki vagyok én?”. 

Márpedig nagyon úgy tűnik, életünk csak úgy működőképes, ha legalább körvonalazódni látszik a “vagyok”. Ha tudatába leszünk annak kik vagyunk azontúl, amit a tükörben látunk, és amit hiszünk magunkról. Mi így kaptuk meg az esélyt egy önfeltáró kalandhoz, melyet nem tettünk volna meg ilyen mélységekig, ha nem kopogtat be a rák hozzánk. Kezet ráztunk vele, megölelgettük, majd elbúcsúztunk tőle, megköszönve, hogy itt járt…

Olvass tovább a témában:

Szerző: Gini Papp – Illúzió

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!