A hányinger ötven árnyalata (videó)

Amikor elkezdték rebesgetni, hogy tonnaszám vásárolják a Szürke ötven árnyalatát, besétáltam a könyvesboltba, leemeltem a polcról és elballagtam vele Frei kávézójába, hogy hátradőlve, kávézgatva beleolvassak, akarom-e én ezt. Érdeklődéssel, nyitottan kezdtem el falni a sorokat, majd folyamatosan azon kaptam magam, hogy felszisszenek a pongyola fogalmazása miatt. Na, nem baj -gondoltam -, verekedtem át én már magam tinédzser koromban Daniel Steelen is, csakis a sztori miatt. Ha van sztori, lehet, hogy megéri…

Gyerekek! Nem éri meg. Eddig azt hittem kakukktojás vagyok, mert látom csapatostul mennek az ismerőseim a filmre is, tehát őket elkapta valamelyik pontján a könyv. Illetve, elvergődték magukat addig, hogy valami mégiscsak átjött nekik belőle. A könyv visszakerült a polcra – abban a könyvesboltban -, de továbbra is azt hallottam és láttam, hogy tucatszám olvassák, sőt alig várják a folytatását. Na mondom, újra nekiveselkedek. És tettem még egy próbát, adtam neki még egy esélyt. “Basszus” és “szentséges szar”, ezek tolakodtak elém folyamatosan a sorok közül. Pongyola, fájdalmasan, olvashatatlanul pongyola. Mamipornó. Szép aprólékosan kifejteni akaró, de szegényes szókészlete miatt, esetlen és kicsit sem szexuálisra sikeredet mondatok terpeszkednek a lapokon. Mindezt három rohadt vastag könyvben művelve. És mégis, csakazértis filmet csináltak belőle… Természetesen pont elég volt az a néhány oldal számomra ebből a műfajból, de ma bejött a képbe egy videókritika, amin hangosan röhögtem, és végre teljesen megkönnyebbülten sóhajtottam fel: “Nah, hála annak a Magasságosnak, nem vagyok kakukktojás”!