Ma valami teljesen másról akartam írni, mint amit alább fogsz olvasni, de egy emlék felhozta, hogy ez sokkal fontosabb. Jó néhány éve még nem értettem, hogy a testem összes betegsége “csak” egy tünete a lelkem szenvedésének. Ő csak kopogtat bentről, egyre erősebben, hogy vegyem észre rettenetesen ellenkezek magammal, nincs harmónia. Életemnek egy ilyen mélyrepülésén megérkezett a depresszió. Hogy is nézett ez ki?
Félelem mindentől, az utcára lépéstől is. Rettenetes halálfélelem, megmagyarázhatatlanul és úgy éreztem végérvényesen közelít a halál. Lehet, hogy csak napok vannak hátra az életemből. Levertség, legszívesebben átaludtam volna az egész életemet. Magány, őrjítő magány, amibe senki nem férkőzhetett be. Az egyetlen ember, akit el tudtam fogadni akkor, az öcsém volt, aki már antidepresszánsokat szedett akkoriban. Mindketten “művészlelkek vagyunk”, vagy speciális gyerekek… hívd ahogy akarod, de a periférián. Nem csapatjátékosok, hanem azok, akik jól elvannak magukban, nehezen viselik mások erőszakos, megbélyegző, kirekesztő megjegyzéseit (úgy általánosságban), azokat, akiknek mindig, mindenkiről van véleményük, és nem pozitív. Szóval elidegenedtünk a világtól egy időre, mindeközben mindketten házasságban éltünk. Társas magányban.
Tehát volt ez a mélyrepülés, amikor már nem tudtam utcára lépni, mert összefolyt a táj, felborult az utca és én szédültem mindentől, a ház magánya volt az egyetlen biztonságos hely számomra. És az autóban, vezetés közben volt némi biztonságérzetem. De kiszállni nem voltam képes belőle, csak vezetni, az megnyugtatott. Egy ideig…
Életem legmélyebb pontján úgy döntöttem én is feliratok magamnak antidepresszánst mert a nyugtató nem segít. Sosem felejtem el, hogy horror összegért 10 percet beszélt velem egy nő, aki pszichiáternek hívta magát, és nagy neve van a szakmájában, majd közölte, hogy szimpla szerotonin hiány, ez lehet, hogy örökletes. Na, de nem baj, ez majd segít, váltsam ki. Kiváltottam… Másnap reggel a legnagyobb reménnyel a szívemben bevettem, pedig a mellékhatásokat olvasva, amiben még a halál (!) szó is szerepelt, úgy éreztem, nem kéne. Itt kezdődött az igazi pokol. Váratlanul, a semmiből, elkezdett a testem külön életet élni, ahogyan szívódott fel a benne a méreg. Szakadt rólam a víz, pattogott a testem az ágyon, mint az ördögűzőben, és azt reméltem talán beleájulok ebbe a félelembe ami most elönt. De nem, nem ájultam el. Ha akkor nem látogat meg az öcsém, azt hiszem tényleg meghalok, mert felvágom az ereimet. Az ölébe fektette a fejemet, és miközben simogatta az arcomat azt duruzsolta halkan “mindjárt jobb lesz, nyugodj meg!”. Ez úgy, ahogy kihozott a pokolból, de már otthon sem voltam biztonságban többé. A gyógyszert nem hagyhattam abba, mert ez rajta volt a papíron, hogy még rosszabb lesz ha leállsz vele. Ez aztán az ördögi kör, mi?
Közös titkunk a depresszió című cikkemben videót is találsz!
Amikor már kevésbé vacogtam és remegtem, felhívtam a doktornőt, és próbáltam elmondani mit érzek, mire Ő üvöltve : “megmondtam, hogy 2 hétig nagyon rossz lesz, de aztán hozzászokik és beáll a szervezete, ne pánikoljon, várja ki!”. És lerakta. LERAKTA!!! Persze, hogy nem készített fel semmire, és azt sem mondta, hogy 2 hétig ez a pokol vár rám. Ma már elmondhatom, hogy 1 évig szedtem, és egy pillanatig sem volt jobb időszakom vele!
De, egy ponton végleg leraktam, egyszerre. Nem fokozatosan, csökkentve, ahogy a használati utasítás parancsolja, hanem egyszerre és végleg. De erről majd egyszer, később mesélek.
Amikor a “hegynekrepülő, depressziós” pilótáról olvastam, pontosan tudtam, hogy ez nem Ő volt, hanem a gyógyszerei… Ma, a NaturaHíreken ezt olvastam a témában, és szeretném, ha hozzád is eljutnának ezek a sorok:
“Évek óta figyelem az antidepresszánsok mellékhatásaként hány ember veszti életét feleslegesen. Nem azért, mert szedi, hanem azért, mert a szomszédja, a diákja, a szerelme vagy a repülőgépének pilótája szedi.
Tegnap amikor az első hírek érkeztek arról, hogy Andreas Lubitz, a kedden lezuhant Germanwings repülőgép másodpilótája szándékosan okozta 150 ember halálát, a mellettem dolgozó kollégám megjegyezte, hogy: “biztos antidepresszánst szedett”.
Nem is gondoltam, hogy így telibe találja mi történt.
Ma, a német Reuters és a Bild című lapokban megjelent az első információ arról, hogy tegnap a kollégám telibe trafált. A német lapok bennfentes információkra hivatkozva kijelentik, hogy Lubitz másfél évet töltött pszichiátriai kezelés alatt. Ezzel egybe vág az a rendőrségi közlemény, miszerint “a rendőrség a pilóta lakásában depressziójára utaló jeleket fedezett fel”.
Milyen jelek utalnak depresszióra egy lakásban?
Drogok, gyógyszerek, antidepresszánst tartalmazó dobozok, receptek, orvosi jelentések, és egyebek. Amikor ezt megtaláljuk egy lakásban vagy egy női táskában, biztosak lehetünk abban, hogy az illető közelében lenni is életveszélyes. Mellesleg ez rá is van írva az antidepresszánsok dobozára.
A pszichiáter nem érti
A lapok megkérdeztek egy “szakértőt”. A nyilatkozó Manfred Woltersdorf pszichiáter úgy fogalmazott, hogy “szokatlan”, hogy valaki százötvened magával lesz öngyilkos.
A doki talán nem olvas újságot?
A következő linken pár hasonló esetet gyűjtöttem egybe az elmúlt pár évből. Nem mindig egy Airbus az eszköz. Egy fegyver, egy balta vagy egy villamos éppen úgy megteszi, ha az ember nem tud szerezni egy repülőgépet mikor az antidepresszánsának “gyakori mellékhatása” jelentkezik.
Cikkek az antidepresszánsok mellékhatásairól.“
Érted? “Az illető közelében lenni is életveszélyes!” És ezzel etetnek bennünket! Szeretném ha értenéd, Te aki olvasod, a lélek nem gyógyszerekkel gyógyul! Meg kell hallanod az üzenetét és ahhoz nem kemikáliák fognak hozzásegíteni…
Ha ez a vitamin hiányzik a szervezetedből, szintén depressziós tüneteket produkálsz!
Annak idején nekem is szednem kellett, mert 22 éves koromban egy enyhe kis szorongásra felírtak vagy 3 féle antid.-t.
Szerencsére hamarosan letettem róla, önszántamból, mert rájöttem hogy ez nem segít, éppen csak megbolondít meg irreálisan felpörget testileg.
Szerintem az lenne a megoldás, ha jó néhányan, mi akik tudjuk miről van szó, összefognánk és hátha elérnénk, hogy a pszichiátriából ezeket a gyógyszereket végleg száműzzék.
Szerencsés vagy, hogy legyőzted! Én nem ismerem ezt a betegséget, de mélységesen együtt érzek azokkal, akik ettől szenvednek. Barátnőm férje. Tavasszal és ősszel különösen pörög, ugyanakkor néha napokig nem tudunk kontaktus teremteni. Fél év után ő is abbahagyta a gyógyszerek szedését, nem vált hasznára.
Szívből kívánom neked/nektek, hogy soha többé ne térjen vissza ez az alattomos betegség.
Mi vagyunk a felelősek mindenért! Mi a francnak szedünk mindenre vmi ócska gyógyszert? Csak azért, mert ez a divat! A tetves gyógyszergyárak gazdagodnak, mi pedig elhülyülünk. Sajnos a gyáraknak nem a gyógyulásunk a célja, hanem a gyógyszerfüggés fenntartása, fokozása. Az tartja őket életben. Én már évtizedek óta semmilyen gyógyszert nem szedek, ha vmi bajom van, igyekszem életmód-változtatással segíteni magamon. A pszichiátriáról meg egyébként is megvan a véleményem: Az orvos és az ápolt kilétét csak az dönti el, hogy melyik ember felé nyílik az íróasztal fiókja.
Szeretettel ölellek amiért megosztottad ezt velünk!
Ez a cikk nagyon jól bemutatja a depresszióval járó poklot. Volt benne részem, és én is egyből letettem, mert a gyógyszerek hatása teljesen letompított. Nem tudtam az érzelmeimet megélni. Ha úgy érzetem, hogy sírnom kell, nem tudtam. Ha nevetni “kellett” volna, nem szívből nevettem. Közömbös voltam mindenhez, és ez nagyon megijesztett. Ekkor határoztam el, hogy gyógyszert többé nem szedek. Azóta vegán lettem, sok gyümölcsöt, nyers zöldséget eszem, amennyit tudok, kint vagyok a természetben s a depressziónak nyoma sincs. Eltűnt az összes többi nyavalyámmal együtt! 🙂