Nem saját elhatározásomból. Anyám tiltotta meg. Jehova Tanújaként semmiféle ünnepünk nem volt amióta az eszemet tudom. Vagyis de, egy szörnyű. Kicsi gyerekként is Jézus haláláról emlékeztünk meg szertartásosan. Szóval, amikor az iskolában kiosztották az Anyák napi vers vagy dalocska részleteit, nekem nem jutott. Nem számoltak velem. A nagy, közös részeket megtanultam, miközben a fejemben az dübörgött “ebből is kimaradok”. Az én anyukám nem olyan mint a többi. Mint például az Dózsa Andris anyukája volt. Ő mindennap jött Andrisért az iskolába, puszilgatta, dicsérgette. Az én anyukám sosem járt az iskolába. Andris anyukája finomabbnál finomabb uzsonnát csomagolt be, az enyém soha, semmit. Ha volt otthon hozzávaló, és megcsináltam magamnak, akkor volt mit ennem. Vagy szédültem az éhségtől. Valahogy nem jött össze a szép gyerekkor. Az Anyák napján tudatosult ez bennem mindig leginkább.
Fizikailag volt édesanyám, de valahogy a láthatatlan kötelék nem született meg közöttünk sosem. Illetve, részemről igen. Ezért fájt minden ünnepkor, hogy nem szavalhatok neki úgy, mint a többiek. Már első osztályos koromtól egyedül jártam iskolába. Elköltöztünk év közben, anyu mondta, hazatalálsz! Persze, hogy eltévedtem, borzasztóan megijedtem, kérdezni se nagyon mertem a felnőttektől, hol van az az utca ahol most élünk. Nagy nehezen egy idős nénihez somfordáltam oda, ugyan segítsen már nekem, mert hamarosan besötétedik és nem tudom hol vagyok. Ő kísért haza. Anyám nem cifrázta túl a gyereknevelést. Ha nem értettem első szóból, forgott rajtam a fakanál. Három kisebb testvérem mellett én lettem hát az anya. Aki ölel, pelenkáz, etet, altat, fürdet, dicsér, puszilgat, nevel. Aki óvja őket, aki ennivalót csomagol az iskolába ha kell. A nagy testvér, aki elmagyarázza nekik, miért nem fognak ott maradni Anyák napján, amikor a többiek büszkén szaladhatnak oda az ünnepség végén édesanyjukhoz.
Nem ünnepeltük, mert anyánk nem akarta. Megtiltotta, elvette. Ezt is. Sokáig nem voltam irigy másokra amiért nekik ez megadatott. Felnőtt koromban robbant bombaként az egész, amikor kiszakadtam a vallásból. Akkor viszont nagyot szólt. Egy agresszív, dühös, depressziós énem lépett elő belőlem. Magam is megijedtem tőle. Féltem a saját haragomtól is. Ez vezetett el a megfelelő időben egy kineziológushoz, akinek azt mondtam “kérem, hogy vágd le a fejemet a nyakamról ha kell, csak szüntesd meg ezt a haragot amit bennem van”. Így kezdődött.
Élet egy zárt szektában – kattints át!
Tudtam, hogy heroikus küzdelem lesz. Vagy legyőzöm a démonaimat, vagy belehalok. És mily meglepő, már az első alkalommal az anyámmal való kapcsolatommal kellett dolgoznom. Mostanra mondhatom, hogy 14 kemény évbe tellett, és legalább ugyanennyi módszerbe, míg képzeletben át tudtam ölelni őt. Ma már meg tudom köszönni neki, hogy világra hozott, hogy nem adott intézetbe, hanem a testvéreimmel maradhattam. Köszönöm neki őket is, és azt, hogy olyan erős nőt faragott belőlem, aki pontosan tudja mi az anyaság. Abból tud táplálkozni anyaként, ami nála kimaradt. Azokat a hibákat nem követi el, amiken neki kellett keresztül mennie.
Tudom, hogy sosincs későn. És amíg él anyám, hallani fogja tőlem, hogy szeretem. Nem tud mit kezdeni vele, mert más az érzelemvilága, de talán lélekszinten megérti milyen jó is ez. Akkor is átölelem, ha fagyott jégcsapként áll előttem közben, mert tudom, hogy minden ölelés közelebb viszi az olvadáshoz. Anyámat, akit azért titkon én is ünneplek…
Szeretlek Anya…
