Mikor mondtad utoljára a szüleidnek, hogy szereted őket? Egyáltalán mondtad-e már nekik? Ők mondták-e neked valaha, hogy miért büszkék rád, miért szeretnek téged? Az emberek túlnyomó többsége spórol a szavakkal, de az érzésekkel is. Vajon miért? Miért olyan borzasztó nehéz kimondani az elismerő, szerető szavakat? Nekem soha nem mondták a szüleim, hogy szeretnek, vagy büszkék rám. Az ellenkezőjét viszont túl gyakran hallottam. De ez nem ölte ki belőlem az érzéseket, talán még érzékenyebbé váltam tőle. A lányommal ez teljesen másképp zajlik. Folyamatosan imádjuk egymást szavakkal is, hiszen lelkesítő, lélekemelő, olyan erővel bír, ami nem fogható máshoz. Hétköznapi természetességgel ismerjük el egymást, mint ahogyan azt mondjuk “kérlek hozz ide egy zsebkendőt”.
Mindannyian más személyiségű, vérmérsékletű emberek vagyunk. A világból érkező impulzusok is másként hatnak ránk. Engem nem fagyasztott le a rideg tartás, sokkal inkább szeretni akartam és akarok ettől az “élménytől”. Az én anyám távol tart magától engem, nem akar látni ha nem muszáj, de ez nem tör meg abban az elhatározásomban, hogy kimutassam felé a bennem rejlő érzéseket. Hálás vagyok neki amiért világra hozott, gondoskodott rólam. Nem vagyok hajlandó azon keseregni mi volt rossz, fájdalmas, vagy elviselhetetlen. Az a múlt, amit fel kell dolgozni. Úgy gondolom minden ember felnőttkora – valahol mélyen – arról szól, hogy feldolgozza a gyermekkorát. Az őt ért hatásokat.
Nos, egyszer, néhány éve amikor találkoztam anyukámmal, úgy döntöttem átölelem – sosem történt szerintem ilyen azelőtt velünk -, és elmondom neki, hogy szeretem. A konyhában voltunk és főzött. Beszélt, csak beszélt, én pedig ‘megláttam a törékeny emberkében a hatalmasat’ és nem haboztam odalépni hozzá, átölelni őt. Lesokkoltam vele, vigyázz állásba merevedett, én pedig arcomat a feje búbjára szorítva öleltem mind a 152 centijét és azt mondtam: “Anyukám, annyira szeretlek, köszönöm, hogy élhetek!” Az én anyám lefagyott ettől és azt motyogta, “jól van, hát tudod, hogy én is téged”… És én boldog voltam ettől. Nem érdekelt, hogy milyen reakciót váltok ki, csak adni akartam. És adtam. Felejthetetlen élmény volt. Ha a szüleink nem ilyen meleg környezetben neveltek bennünket, nem voltak szavak és érzések, akkor van mit feldolgoznunk. És azt bizony nem szabad halogatni. Meg kell találni a módját, hogy hogyan szabadulunk meg a mélyen elraktározott sérelmektől, mert ezek irányítják tudat alatt egész felnőtt életünket. Sebezhetők, bizonytalanok, és bizalmatlanok vagyunk miatta. És ezek bizony betegítenek is. Kimondatlan mondatok tömkelege ül a lelkünkön…
A következő kisfilm arra buzdít, hogy ne fogd vissza magad, mondd el apádnak(anyádnak), miért vagy hálás neki. 10 apát és gyermekeiket kértek fel, hogy vegyenek részt egy kísérletben. Amikor beérkeztek, akkor közölték velük azt az egy mondatot, amit témának szántak a kisfilmhez: “Miért vagy büszke rám?” Megkérték őket, hogy erről beszéljenek.
A résztvevőket nagyon meglepte a feladat és igen sok érzelmet szabadított fel bennük. El kellett mondaniuk egymásnak miért hálásak a másiknak, miért ismerik őt el. Még akkor is, ha ezt még soha nem tették meg. (Angol nyelvű a videó, de az érzelmi megnyilvánulásaikból pontosan fogod érteni a mélységét. A film alatt írok a párbeszédekből.)
Ilyen mondatok hangzanak el:
Apa: – Varázserővel bírsz, miattad sokkal könnyebb elviselni a hétköznapokat!
Gyerek: – Köszönöm apa, hogy amikor kislány voltam azt választottad, hogy velünk maradj!
Apa: – Szeretetreméltó, vidám vagy, nem is tudom felsorolni mi mindenért…
Apa: – Az alkoholproblémáimat azért tudtam leküzdeni, mert te mellettem voltál, köszönöm…
Nem bonyolult dolog ez. Ha sosem csináltál ilyet, ne gondold túl. Nagy levegő és ki vele! 🙂 Egyre rutinosabban fog menni meglátod…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: