Sokáig azt hittem, hogy meg fogom váltani a világot. De legalábbis óriásit változtatok majd a nyomorúságban tengődők sorsán. Most már nem hiszem annyira biztosan, de minden erőmmel azon vagyok, hogy valami elmozduljon a jó irányba. Amikor a Suspended Coffee Magyarország vagy Adj egyet ajándékba! mozgalmat elindítottuk, közel két évig tapasztaltam szünet nélkül a “felemelkedést”, az összefogást, egyfajta paradigmaváltást.
/Akkoriban indítottam el a Zacc nevű blogomat is, amelynek egyik csapásvonala a hajléktalanság./
Addig is általános volt, hogy magánakciókkal léptem kapcsolatba a rászorulókkal, sosem volt idegen számomra az sem, hogy kétkezi munkával segítsek ha kell árvíz utáni helyreállításnál, ha kell, étel készítésnél és osztásnál, esetleg gyűjtéseknél. Minden ilyen esemény után rá kellett azonban ébrednem, hogy nem elég nagy a szívem. Nem bírom el. Egy kicsit mindig belehalok az arcok, hangok emlékébe. Az emberek, akikkel ilyenkor összehozott a sors, mindig egy kicsit a részeim lettek. Megoldatlan problémáik engem is nyomasztottak. Tudtam, hogy az a pár darab ruha, néhány hétre elegendő étel nem szünteti meg a nyomorúságukat, csak túlélni segít.
De hát akkor mi a megoldás? Hogyan lehet ezt sérülés nélkül csinálni? Hogyan tudja felvértezni magát egy szuperszenzitív ember, aki még egy videó láttán is képes kibőgni a lelkét?
Amellett, hogy igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, egy mantrát szoktam küldeni rájuk.
Annak, akivel éppen kontaktban vagyok, egy egyszerű, de erős üzenetet továbbítok gondolatban.
El kell tudnom fogadni, hogy ez az ő jelenlegi útja, az ÚT, amellyel érkezett, amelyet meg kell tapasztalnia ahhoz, hogy jobb emberré válhasson, hogy a lélek, aki lejött és ezeket a borzasztó állapotokat ‘választotta’, fejlődhessen. Ugyanakkor nem hiszek a véletlenekben. Az, hogy találkoznom kellett vele, egy előre megírt forgatókönyv szerint történt. És ha ez ilyen egyszerű, akkor nem kell féltenem magamat, a szívemet, a lelkemet, mert igenis elbírom. Mert ezt mi lezsíroztuk még odafent, a csillagokban.
Ma bukkantam rá Salamon András rendező szkeccsfilmjére, mellyel elmondja mit gondol hazánk helyzetéről. Tulajdonképpen elkészítette az Országimázs film paródiáját, ha fogalmazhatok így. Sokatmondó, megviselt arcai – hajléktalanok és egy börtön lakói – kiforgatják a Magyarország imázsfilmet, pedig a Repülj madár, repülj ugyanaz. A szavaló nagyközelik legalább annyira hatásosak, mint a magyar találmányok vagy az elcsépelt világ legszebb női, csak kicsit másképp. A nem túl eredeti klipformát az érzékenyen kivárt tekintetek ellensúlyozzák. (2011-es munkája ma is teljesen időszerű)
“Repülj madár” (Fly Bird!) from Andras Salamon on Vimeo.
