Mi másért jöttünk, ha nem a szeretetért, és egymás öleléséért? (videó)

A nagymamám időskori demenciában szenvedett. Bár nem volt vele szoros kapcsolatom, mondhatnám semmilyen, de nagyon nehéz volt tapasztalni azt, hogy egy teljesen idegen világba “költözött át”.

Apámat kitagadták a szülei, nehéz sorsú gyerek volt. 13 éves volt, amikor elváltak és ő a két szülő közé szorult. A bátyja és a húga kellett ide-oda, Ő a középső, sehova. Felvágta az ereit. A nagyapám megtalálta, elvitte összevarratni a vénáját, majd jól megverte, hogy szájára vette a falu miatta, őket. A nagyanyám se akarta apámat, neki csak a bátyja kellett.

Nagyapám 45 évig nem találkozott vele/velünk, miután kitagadta őt. Aztán apám vette a bátorságot, majd anyámmal és négy gyermekével elment hozzá. Nem ismert meg bennünket, csak ezért engedett be a kapun. Apám sírt. Sosem láttam előtte sírni. Anyám is, erre én is rákezdtem. Nagyon nehéz, fojtó levegő volt, olyan energia, amibe nem szívesen keveredsz bele, és kimászni se egyszerű belőle. Beengedett, leültünk. Feszülten vártuk mi lesz most. Többször megkérdezte: – Kik maguk? Apám mindig elismételte, hogy a “fia vagyok apám” és türelmesen bemutatkozott újra és újra. Kamasz voltam, de soha nem felejtem el az érzést, a szobát – minden részletével együtt -, a sparheltben pattogó fadarabokat, a döngölt föld szagát, nagyapámat, a konok öreget, szálkás testével, régimódi ruhájában, térdig érő nehéz, bőr csizmájában. A szemét figyeltem, hogy vajon tényleg elfelejtette-e, hogy volt egy középső fia…
Úgy tűnt, hogy igen. Egy ponton megszólalt, amikor valami derengeni kezdett neki: – Ha tudtam volna, hogy Te vagy az, nem engedtelek volna be. Azt hittem kettészakad a szívem. Nem tudom apám mit érzett, de anyám hangosan felzokogott. Ez nem fért bele a gyerekfejembe, egyáltalán nem.

Milyen érdekes a világ, sok évvel később nagyanyám és nagyapám is idősek otthonába került, mert se a húga se a bátyja nem akart bajlódni velük, és mindkettőt – pár év különbséggel -, apám vette magához, hogy gondozza anyámmal. Szinte vadidegenek voltak. Én már felnőttként külön éltem, de feljártam hozzájuk. A nagyanyámról egy emlékem volt csupán, amikor olyan 6 éves lehettem és meglátogatott bennünket vonattal. Annyira zsugori volt, hogy a négy unokájához egy tábla csokival érkezett.
Nem mondhatnám, hogy a szívembe zárta magát. Mégis felnőtt fejjel másképp néztem rá, nem foglalkoztam a sérelmeimmel. Csak apámékat csodáltam, hogy bevállalták ezt a terhet.

Nagyanyám komplett őrültségeket mesélt. Többször hallottam tőle például, hogy milyen volt, amikor Ő Mózesként megmentette a Fáraót és a seregét a Vörös-tengernél… Aztán volt, hogy az ajtóban megragadott, suttogva, sírva panaszkodni kezdett, hogy őt itt éheztetik. Megkérdeztem anyámat, aki elkerekedett szemmel mondta, 2 tányér gulyáslevest és 5 palacsintát evett fél órája. Nem emlékezett. Nagyon nehéz egy ilyen betegségben szenvedő emberrel. Nagyon. Volt olyan, hogy anyám nem tudta mitől bűzlik nagyanyám, aki minden nap le lett fürdetve. Kiderült, hogy ellopkodja a konyharuhákat, azzal törli meg magát nagy wc után, és zsebre gyömöszöli a rongyot. Elképzelhetetlen részletek annak, aki soha nem volt ilyen ember társaságában. Minden alkalommal bemutatkoztam neki, és a nap folyamán még néhányszor megkérdezte anyámtól, hogy ki vagyok én tulajdonképpen és mit keresek ott.

Óriási türelemmel lehetséges csak végigkísérni a betegséget. Anyám végigcsinálta a számára teljesen idegen anyósa és apósa esetében is. Mindkét embernél közel két évig. Minden tiszteletem. Az, hogy a saját szüleim szintén “eltávolítottak” engem és az öcsémet a család közeléből, mert nem tartozunk többé a vallási felekezetükhöz, még kevésbé érhetőbb, de elfogadjuk. A karma nem annyira tud helyre billenni ebben a családban úgy tűnik. Apáról fiúra, anyáról lányára száll a teher. De mi megállítjuk. Tovább már nem mehet. Mert a szeretet a legnagyobb adomány, amit ember kapott születésével a szívébe. És ezt nem használni, az a legnagyobb hiba. És ha arra kerülne a sor, hogy ezek után nekem is gondoznom kellene a szüleimet, akik nem képesek ellátni magukat, természetesen én is megtenném. De a saját gyermekem soha nem fogja megtapasztalni milyen az, amikor nem lépheti át az anyja házának küszöbét. Mi másért jöttünk ha nem a szeretetért, egymás öleléséért?

Az egész történetet – zanzásítva – azért írtam le, mert egy olyan videót hoztam, ami egy időskori demenciával küzdő édesapa, és fia kapcsolatáról szól. És bár egy büdös szó sincs benne magyarul, mindent érteni fogsz. Nem csak érteni, de végig fogod sírni – reményeim szerint -, mert bőgni jó. Tudod? Méregtelenít…