Őszi Robi megint hozzátett a napomhoz. Nagyon szeretem olvasgatni gömbölyű mondatait, egyszerű, ízlelgetni való kis esszéit. Jár-kel az utcán, és leírja ami éppen megtörténik vele, körülötte, persze nem akárhogy, tökéletesen. Képes úgy átadni, hogy a szemén keresztül látsz, az orrán keresztül érzel, a szíve egy rövid ideig benned dobog. Nagy képesség ez kérem szépen. Igen nagy! Ezt hívják írónak.
Mostani elbeszélésében egy titokzatos jótevőről olvashatsz, aki az esőzés kellős közepén lefékezett mellettük, és apró csodát tett. Mert csodák bizony vannak, csak észre kell őket venni. És ha már észrevettük, hálát is lehet érezni. Tovább megyek. Ha nem mi voltunk a közvetlen tanúi, akkor is érezhetünk hálát, amikor olvassuk az ilyenfajta bejegyzéseket. (Pont nem úgy, mint ahogy Robi bejegyzése alatt az első hozzászóló…)
Amikor az én személyes történetem látott napvilágot, ott is felbukkantak elégedetlen hangok, ami számomra mindig kétségbeejtő – először -, majd elgondolkodtató, végül csak érthetetlen marad.
Bloggernek az álljon, akinek kevés az ellensége, szoktam volt mondani, mert amikor bejegyzel egy olyan történetet, ami az emberségről szól, és megtámadják például egy helyesírási hiba miatt, mit mondjak, elkeskenyedik a szád… Persze nem könnyű a nyelvtannácinak születettek sorsa sem, mert őket meg izzó vasként égetik az ékezet hiányok, vagy ragképzések. Most mondd meg, végül kinek nehezebb? 😉
Elkanyarodtam Robi bejegyzéséről, mert meglepett a hozzászólások minősége egy ennyire kerek és egészséges történet alatt. Viszont jó tapasztalatként említhetem fel, hogy a csoportokban kezd kialakulni egyfajta öntisztító rendszer. Amikor felbukkan egy troll, már nem etetik. Kiéheztetik, vagy elhallgattatják. Nem mindig, de már előfordul. Mire meglátom a provokációt, már két vállon van, és el lett neki magyarázva, hogy homályos a szemcsije.
Szóval Robi. Minap a Keletiben ácsorgott a buszra várva, amikor beszerzett egy olyan tapasztalatot, amellyel most bennünket is gazdagít.
(illusztráció)
“Tegnap a Keletinél. Zuhog az eső. Emberek ácsorognak a buszmegállóban. Sokfélék, sokszínűek. Pár menekült is arra téved. Nem kunyerálnak, nem hangoskodnak, állnak az esőben és várakoznak. Egyszerre csak erős fékezéssel megáll egy autó. Munkásforma alak száll ki belőle, overallban, baseball sapkában. Felnyitja a kocsi csomagtartóját, kivesz belőle egy dobozt, megnyitja, és esőkabátokat kezd el osztogatni belőle. Csak úgy láttomra, nem nézve, hogy ki, kicsoda, gazdag, szegény, sanyarú sorsú, bizonytalan egzisztencia, nincstelen, hazátlan. Nem ad erre. Egészen addig osztogatja, amíg bírja a doboz tartalma. Én is kapok. Nincs ernyőm, mindig otthon felejtem. A menekült kis srácra az anyja adja rá a gyerekméretű kabátot. Sosem látott még ilyet. Örömmel tapicskol az esőben. Besárgul a megálló. Vagy húszan virítunk ott egyen polietilén ruházatban. A pasas nem kér és nem vár köszönetet, amikor végzett, gyorsan beül az autójába, és mosolygón továbbhajt. Mögötte tetemes sort képeznek a felgyűlt buszok. De senki sem ideges, senki sem kéri számon, hogy rossz helyen parkolt, feltartotta a forgalmat. Mindannyian próbáljuk stresszmentesen átélni a csodát, megélni ezt a csipetnyi emberséget. Sikerül.”
TE biztosan értetted miről szólt. Nem EU-s pénzek elosztásáról, nem menekült kérdésről, még csak nem is a BKK-ról. Ez itt az emberségről szól. SEMMI MÁSRÓL. De arról nagyon.
A sorozat első 11 részét ITT találod!
Közreadta: Gini Papp – Illúzió
(Szerző: Őszi Róbert)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: