37 éves voltam amikor “rászántam” magam a gyerekszülésre. Nem vagyok ősanya típus. Nyilván az anyai minta is sokat nyom a latba, én rettegtem attól, hogy majd ugyanúgy csinálom ahogyan ő. Hidegen, terhesnek érezve minden mozzanatát, idegbetegen, és a gyereket okolva azért, hogy nekem szar lett az életem. Rettenetesen féltem, hogy majd az én számat is elhagyja a “ha újra kezdhetném, egészen biztos, hogy nem szülnék gyereket” című mondat amit oly sokszor hallottam. Azt hittem ez olyan genetikusan öröklődő dolog, ha anyám ilyen volt – ráadásul épp eleget hallottam, tapasztaltam ahhoz -, én is ilyenné válok… Hosszú évekig takaróztam azzal, hogy én nem vagyok az a “típus” aki anyává válik. Élj a mának, és egyébként is, ki az a hülye aki annyira unatkozik, hogy nem találja fel magát az életben gyerek nélkül? Nem értettem a dolog metodikáját. Hogyan határozza el magát valaki erre és miért?
Úgy véltem ott és akkor feladja az életét és kész. Aztán jött a férfi, aki világ életében apa akart lenni. És minden gyereket megcsodált, és megszeretgetett ha hagyta. És csak figyeltem, és imádtam nézni eközben. Oldódott a feszültségem, egészen addig, míg egy nap, azt mondtam magamnak: – a fene vigye el, lehet, hogy valami tuti jó kis kalandból maradok ki ha nem lesz gyerekem. Így kezdődött…
Tegnap leültem beszélgetni a barátnőmmel, aki pontosan ott tart tervezgetésben, ahol én tartottam a bevezetőben.
Hosszan kevergette a kávéját, majd felnézett és azt mondta félig tréfásan: – beszélgetünk a gyerekvállalásról Bencével, hogy úgy mondjam tanulmányozzuk a helyzetet. Gondolod, hogy szükségem lenne nekem egy kisbabára?
– Meg fog változni tőle az életed – válaszoltam.
– Tudom. Nincs többé szombati délig alvás és kötöttség nélküli bulizás, nyaralás…
Csakhogy én egyáltalán nem erre gondoltam. Ránéztem Helgára és megpróbáltam eldönteni mit is mondjak neki, mert amit hallani fog, az egy nyomvonal lesz számára a terveire nézve.
Azt akartam, hogy tudja, a várandóssággal és szüléssel kapcsolatos sebei begyógyulnak majd, elmúlnak, de ez az egész anyává válás olyan érzelmeket hoz majd létre, amelyek egész életében sajogni fognak, és sosem hegednek be.
Soha többé nem úgy fog nézni a világra ahogyan addig. Amikor éhező gyereket lát, arra gondol, nem létezik ennél borzalmasabb dolog, és ölni tudna amikor gyermek bántalmazást tapasztal. Soha többé nem lesz az a “felelőtlen” csaj, aki ő most. A fél szíve onnantól a testén kívül dobog, és még egy osztálykirándulásnál is nyomkövetőt tenne a gyerekére.
Ezt a videót azonnal mutasd meg a lányodnak! Kattints ide!
Ránéztem szoláriumozott bőrére, gondosan sminkelt arcára, szépen manikűrözött kezeire, makulátlan ruhájára és arra gondoltam, bármilyen finom jelenség is, anyasága a kölykét védő anyamedve szintjére fogja leszállítani, és habozás nélkül dob el majd mindent egy ijedt “anyuuu” szó hallatán. Azt, hogy bárhol jár, minden áruházban, de tényleg akárhol, ő lesz AZ ANYU, aki mindig odakapja a fejét, ahol ez a szó elhangzik, még akkor is, amikor a gyereke éppen óvodában vagy iskolában van.
Úgy éreztem meg kellene neki mondanom, hogy bármennyi időt, energiát ölt is a karrierje építgetésébe, az anyasága mellékvágányra tolhatja majd a hivatását, és a legfontosabb megbeszéléseken is a kisbabája kacaja vagy édes illata fog eszébe tolulni.
Azt akartam, hogy tudja, a leghétköznapibb, legegyszerűbb döntések is bonyolultak lesznek onnantól. Attól kezdve, hogy például az ötéves lánya egyedül akar elmenni az Ikea mosdójába az étterem részről, ott a tálcák zörgése és a gyerekek sivalkodása közepette egy mérleget kell készítenie a függetlenség és a nem egészen irreális félelem között, hogy ha nincs mellette, a wc-t biztosan nem olyan gondosan takarja le mint ahogyan ő, és bármit összeszedhet róla. Fel akartam készíteni rá, hogy tudja, a hivatalában bármilyen határozott is, mint anya, mindig kritizálni fogja a döntéseit.
El akartam mondani vonzó barátnőmnek, hogy nem a császármetszés sebhelye vagy a bőrén visszamaradt jelek miatt kellene aggódnia, sőt a plusz kilókat is leadhatja később, aggodalomra inkább azért lehetne oka, mert soha többé nem fogja magát olyan szabadnak érezni, ahogyan most. A férjével való viszonya is meg fog változni. Viszont szeretném ha értené, mennyivel jobban lehet szeretni egy férfit, aki féltőn pelenkázza a babájukat, vagy visszafejlődve játszik vele a homokozóban. Arra gondoltam, tudnia kell, hogy megint szerelmes lesz a férjébe, olyan okokból, amelyekben most semmi romantikusat nem lát.
Azt szerettem volna, érezzen szolidaritást azokkal az asszonyokkal, akik a történelem során önfeláldozóan tettek azért, hogy megszűnjenek a háborúk, és a megkülönböztető kirekesztések. Reméltem, hogy meg fogja érteni miért tudok a legtöbb témával kapcsolatban logikusan gondolkodni, de azonnal megőrülök, amikor a gyerekem jövőjét fenyegető esetleges atomháborúról esik szó.
El akartam mondani, milyen boldog lesz, amikor a kisbabája mosolyogva ébred és szinte szerelmesen néz rá. A szívből jövő nevetése be fogja aranyozni a napját, és majd kiugrik a szíve, olyan büszke lesz rá, amikor a jó eredményeiről mesél. Hogy jó lesz vele együtt újra felfedezni a világot. El fog csendesedni a lelke, és nem fogja sajnálni az időt, akár egy órát is ül vele az árok parton, és követi a hangyák útját. Azt akartam, hogy kóstoljon bele az örömbe, amelyről most még elképzelni sem tudja, de annyira erős, hogy szinte fáj.
A barátnőm fürkésző pillantásából rájöttem, hogy könnyes a szemem.
– Soha nem fogod megbánni – csak ennyit mondtam. Átnyúltam az asztalon, és megszorítottam a kezét erősen. Aztán magamra gondoltam, és valamennyi asszonyra, akik rátalálnak a legszentebb hivatáshoz vezető útra.
A lányom előző életeiről mesélt történeteit ITT találod
Szerző: Gini Papp – Illúzió
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: