Szemelvények Szipál Márton, a bohém fényképész életéből

Talán azért is élt 91 hosszú, tartalmas évet, mert nem vette túl komolyan. Abszolút bohém, laza figurája volt a művész világnak. Különc ruhái, szemüvegei mindenhol felismerhetővé tették.

Fényképész dinasztia sarjaként látta meg a napvilágot 1924-ben, a szolnoki születésű művész.
Élete igazi kalandregény volt: – öt feleséget is elfogyasztott, vadászrepülőként szolgált a II. Világháborúban, majd fényképész szövetkezeti elnök volt az 50-es években. 1956-ban, nem politikai okokból, csupán kalandvágyból nekivágott a nagyvilágnak, majd Hollywood egyik legkeresettebb portréfotósa lett.

“Az, hogy itt hagyjam az országot, hirtelen jött. Akkor már két fotóüzletemet „fel kellett ajánlanom” az államnak, ötvenhatban pedig igencsak érdekesen alakultak az események. Épp egy zsák krumplit vittem fel az emeletre, amikor az egyik barátom megjelent és javasolta, hogy menjünk Amerikába. Letettem a krumplit, felvettem a legjobb zakómat, nyakamba akasztottam a fényképezőgépemet, és már indultunk is. Egyetlen másodpercig nem tétováztam.”

Szipál Márton a szerencse fia volt. De nem csak azért, mert ‘jó helyre született’, ő az az ember, akiről oly sokan példát vehetnénk. Könnyed elegancia jellemezte, lélekben pedig örökifjú és örökké vidám volt. Sajátos filozófiája és életstílusa, valamint számtalan barátja volt, s nyitottsága a világra párját ritkító.

Névjegy

Szipál Márton (művésznevén Martin S. Martin) 1924-ben született Szolnokon, édesapja Szipál Márton Károly udvari fényképészmester volt. 1946-ban nyitotta meg első üzletét Debrecenben, majd pár év múlva Budapestre költözött. 1956-ban emigrált, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol keresett fotós lett belőle.

Négy évtizeden keresztül fényképezett filmsztárokat, többek között John Wayne-t, Tommy Lee Jones-t, Leslie Nielsent, Tracy Nelsont, Charlene Tiltont, Margaux Hemingway-t, Timothy Huttont, Priscilla Presley-t illetve Kareem Abdul-Jabbart. 1997-ben tért vissza Magyarországra, azóta itt él, fotósújságok munkatársaként dolgozik és tanít.

(Forrás: Wikipedia )

Már a kezdet is végtelenül szerencsés volt Amerikában

“Először New Yorkba mentünk, mert egy volt iskolatársamat szerettem volna megtalálni, de sajnos nem leltem rá, úgyhogy továbbutaztunk Clivelandbe. Egy társaságban egy idős hölgy azt tanácsolta, hogy adjak fel újsághirdetést, hogy keresem a barátomat. Én csak nevettem rajta, de ő mégis feladta helyettem. Végül szerencse folytán ráakadtam az iskolatársamra, rögvest mentem Los Angelesbe. Szombaton megérkeztem, és hétfőn már dolgoztam is. Én a szerencsében hiszek, és vallom, hogy fontos, hogy társunk legyen az életünk során.

‘A jó múltkorában megkérdezték tőlem, hogy a három közül melyiket választanám: pénz, egészség, szerencse. Én rögtön rávágtam, hogy a szerencsét. Erre döbbenten néztek rám, hogy miért?! Tudjátok hány egészséges milliomos utazott a Titanicon – feleltem.’

Szerintem a dolgok egy bizonyos törvény szerint működnek, és minden valaminek a következménye. Nagyon érdekel és szeretem a pszichológiát. Szerintem az élet és a siker legfontosabb része az, hogy beszélgetünk. Megismerünk embereket, tudom, hogy kivel miről lehet dumcsizni, kinek mi a búja, bánata. Érdekes módon, amiket most olvasok különféle tanulmányokban és könyvekben, azokat az anyám hatvan évvel ezelőtt nekem mind elmondta, csak egyszerűbb szavakkal. Hihetetlen, de tudományos munkákból azok a dolgok köszönnek vissza, amiket ő is vallott és tanított.
A velejéig kiélveztem az életet Amerikában. Béreltem egy három emeletes házat, amelyben a legfelső szinten volt a napfényműtermem, pontosan olyan, mint annak idején apámé, hatalmas üvegfallal. Az első emeleten pedig egy fehér stúdiót alakítottam ki, ahol minden, még a képek is fehérek voltak. Isteni partikat rendeztem, egyszer egy barátom meg is jegyezte, hogy Martin, téged Los Angelesben a partijaidról és a remek főztödről mindenki ismer. És igaza volt, mert mindenki ott volt, mozisztárok, tudósok, milliomosok. Hol beszélgethetett egy egyetemi tanár és egy drogdíler – Hát nálam. Imádták a bulijaimat!”

A többszintes ház, a híres hollywoodi Beverly Hillsen, a Rolls-Royce, a Bentley, minden egy tudatosan felépített díszlet volt.

“Hollywoodban csak a nagymenők rúghatnak labdába! Sokszor már azelőtt elköltöttem a pénzt, mielőtt még megkerestem volna. Élvezem az életet, hatalmas bulikat tartottam. Hollywoodban nagyon sokat adnak a látszatra! Úgy kellett tennem, mintha nekem nem számítana a pénz. Egyébként nem vehettem volna el 500 dollárt egyetlenegy portréképért.” – mesélte a fotós teljes őszinteséggel.

Olyan hírességeket fotózhattál, mint Priscilla Presley, Jimmy Hendrix, Richard Pryor, és hosszasan sorolhatnák…

“Sőt Jimmy Hendrix a barátom is volt, Sylvester Stallone mamája pedig a barátnőm! Egyszer bejött hozzám maga Sylvester Stallone is, mert szeretett volna megalkudni az egyik képemre. Mint kiderült, az első szerelme volt rajta, akitől a lány gazdag szülei elválasztották, mert azt mondták, hogy nem adják a lányukat egy csóró színészhez.” – emlékezett vissza a hihetetlen történeteiből egyre…

Hírességekről készült fényképcsarnokát IDE kattintva találod meg

Hogy miért jött vissza ide, és fordított hátat a csillogásnak?

‘Az, hogy visszaköltözöm Magyarországra, ugyanúgy jött, mint ötven évvel ezelőtt a lépcsőházban a zsák krumplival a vállamon az emigrálás gondolata. Míg Los Angelesben három emeleten laktam, itthon arra vágyódtam, hogy egyetlen szobában éljek. Ezt most megvalósítottam. Ez itt én vagyok.’

Itt élek és dolgozom. A pesti lakásomban a szőnyeg kivételével szinte csak olyan bútorok és berendezési tárgyak vannak, amiket az évtizedek során a barátaimtól kaptam. Minden egyes darabhoz valami kedves emlék kötődik. Néha csak leülök, és nézem a tárgyak csodás kompozícióját.
Eleinte azt mondtam, hogy a lakásomban van a műtermem, de aztán az utóbbi eluralkodott az előbbi felett, úgyhogy most már azt mondom, hogy a műtermemben élek.” – így beszélt magáról 2007-ben a művész, akinek esze ágában se volt apja nyomdokaiba lépni, egyáltalán nem érdekelte a fotózás.

Hogy miért lett végül mégiscsak fotós? Ez az apja műhelyében dolgozó retusáló lánynak köszönhető, akibe szerelmes lett. Folyton a laborban nyüzsgött miatta. Egész nap az apja utasításait hallgatta közben, és megragadt a fejében a tudás. Az a tudás, amit ő csak matematikának hívott, nem fényképészetnek.

“A matematika vizuális megjelenése a geometria. A geometria ismerete rendkívül fontos egy kép megalkotásához. Ami nem matematikailag megszerkesztett, azt nem is tartom képnek! Mondták is már nekem, hogy maga nem is művész, hanem egy matematikus!”

A videójából átsugárzik az az életigenlés ami Ő volt.
Szipál Márton (Szolnok, 1924. május 6. – 2016. április 26.) magyar-amerikai fotóművész.

Legyen neki könnyű a föld.