“Tiszteljük a szüleinket, bár nem tudom, miért?” (Feldmár András)
A szülő ne akarjon vissza semmit a gyerekétől!
Örüljön neki, ha a gyerek tovább tudja adni másnak amit tőle, a szülőtől kapott.
A szülő nem várhat semmit a gyerekétől!
A szülőnek kíváncsinak kell lennie: “Ki vagy drágám?”
Nem nevelni! Izgatottan kivárni, mi lesz belőle?
(Kép : a férjem és a lányom)
Ezt a Feldmár idézetet juttatta eszembe, az iromány, amiben egy felnőtt ember fikáz egy gyereket, és komcsi módon hajtogatja, hogy “katonaság kellene neki, na majd ott megtanítanák őt”, hogyan kell kinézni.
Felmerült bennem a kérdés: vajon milyen szülő az ilyen? És milyen ember?
Átruházni a felelősséget a katonaságra? Pontosan mire gondolnak ezek az emberek ilyenkor? Mit kellene egy gyereknek elsajátítania egy pszichológiailag és fizikailag is elnyomó, elborzasztó rendszerben?
És miért nem a szülői szeretetet gondolja megoldásnak arra a problémára, amit ő annak lát. Egyáltalán probléma az, amiről beszél?
Rettentően elborzasztó írás volt és ezrek tetszikelték és osztották tovább. Az írója a katonaság visszaállításáért könyörög benne, és arra alapoz, hogy unalmában kiszúrt magának egy tinédzser fiút a plázában, aki az ő ízlésének szélsőséges volt. Olyan stílusban heroltozza a kisfiút benne, mint ahogy a homokozóban tették némelyek másokkal. Tudod, a: milyen nadrágban vagy má’, hogy néz ki a hajad, jáj de ciki a csukád, és a többi… (Ha kíváncsi vagy rá, itt találod.)
Könyörgöm! Azért mert valaki hipszterként meri élni és felvállalni az életét, és még nem pusztította el a lelkében élő bátor embert pár kiégett, szürke egérként élő emberi lény, aki őt merte ezért gúnyolni, azért még nem kell a katonaság lélekölő intézményébe küldeni. Jó, hogy nem már börtönben akarod látni azért, mert önmaga tudott maradni és nem sorvadt bele a hozzád hasonló, grimaszoló arcok tömkelegébe!
Muffin top, seprűvénák, zsíros fenék, ugyan kit érdekelnek? Kattints ide!
Mi ez emberek? Milyen jogon bántunk másokat a külsejük miatt? Miért? Felnőtt emberek tetszikelik az ilyen mondanivalójú írásokat. Ez elborzasztó!
Szeretem ezt az országot, de ilyenkor villámgyorsan húznék innen a vérbe! Bárhova, csak el innen. Mit várhatok egy olyan országtól, ahol nem lehet a kislányom önmaga, mert egy unatkozó kiszúrja magának és elkívánja egy javítónevelőbe, amiért esetleg raszta a haja? Vagy hogyan fogja érezni magát éppen ő, ha az ő gyerekét veszi célba egy sületlen felnőtt ember, és kezdi ki a kinézete miatt? Hogy süllyedhetett idáig a felnőttek társadalma, hogy ez egyáltalán az eszükbe jut?
Van egy vers Kahlil Gibran-tól, amit nagyon szeretek magamban idézgetni:
“… és egy asszony, aki mellére csecsemőt szorított, azt mondta: Beszélj nekünk a Gyermekekről.
És ő így szólt:
Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.”
Tudod te, aki a gyerekeket veszed célba, és hülyeséget hordasz össze végső megoldásként, örömtelen, békétlen ember vagy. Végső elkeseredettségedben azokat bántod, akik előtt ott van még az élet. Bármivé válhatnak, bármit meg mernek engedni maguknak az öltözködésükben is.
A saját gyerekeidnek is add meg Isten adta jogukat, hogy merjenek önmaguk lenni, megélni azt, amiért földi játszóterükre érkeztek. Te se gyötörd magad mások bírálatával, mert minden kilőtt nyíl visszaszáll. Hidd el, nem jó érzés a gúny és undor céltáblájává válni.
Amennyi energiát beleadsz a negatív, pocskondiázó írásaidba, azt az energiát használhatnád pozitív töltetű írások összedobására is. Ezzel a környezetedet és azokat is segíthetnéd, akik beragadtak a régi rendszerbe és a hülye ideológiákból nem képesek felszabadulni.
NE légy kirekesztő. Azt kapod, amit adtál. Ráadásul a felnövekvő generációt is erre tanítod. Főként mert közszereplőnek álltál, ontod magadból az ilyesfajta irományokat. Sok emberhez eljutnak a gondolataid, ami így vagy úgy, de véleményt formál. A felelősséged nem kicsi. Nagy.
Ajánlott olvasmány számodra: Carl Rogers – Nyitott tenyérrel szeretni.
Szerző: Gini Papp – Illúzió
Értem Gábor amit írsz, örülök, hogy túlélted, sőt kedves emlékként őrzöd. Az én egyik osztálytársam öngyilkos lett a laktanyában. Mások vagyunk. Mindannyian. Egyáltalán nem tartom helyénvalónak, hogy emberi lényeket megfosztanak a szabadságuktól, esetleg jól kereső munkahelyüktől évekre és beterelik őket egy helyre ahol szívatósdit játszanak velük. Megoldásnak problémákra végképp nem.
Függetlenül attól, hogy igaz, ne a külső alapján ítéljünk és ne legyünk kirekesztők, a katonaság egy olyan dolog volt, amit tényleg meg kell tapasztalni egy fiatalembernek. Nagyon sokat lehet tanulni ott a tiszteletről, alázatról (nem a megalázásra gondolok), rendről, fegyelemről, és a bajtársiasságról. Valljuk be, ezek (főleg a tisztelet) hiányoznak a mai fiúk többségéből.Persze voltak túlkapások, de ha egy normális családból jön a gyerek, akkor helyén tudja kezelni a dolgokat.Az, hogy elnyomó rendszer volt a sereg, enyhe túlzás, mert ott mindenki végigjárta a szamárlétrát és aki “szívott” kopaszon, az szívatott öreg katonán. Egy olyan ember, aki laktanyában max látogatóként volt vagy még az sem, az ne nyilatkozzon, hogy milyen is (volt) a katonaság. Én másfél évig voltam határőr és volt szívatós része, de túléltük, sőt azt a másfél évet nem cserélném el semmire.