Azt kell fésülni aki kócos – cigányteleptől a két diplomáig

Néha nyafogok, mert nem volt gyermekkorom. Jehova Tanújaként nevelkedtem 5-6 éves koromtól fogva (itt írtam róla bővebben). Tudatosan mindig értékelem ezt a nehéz sorsot, mert ettől lettem az, aki. Márpedig ezt a csajt most már szeretem. Borzasztó hosszú út vezetett odáig,  hogy ne áldozatként, hanem csillagharcosként lássam magamat a saját élettörténetemben. Az agyammal pontosan tudom mi miért történt velem, de a szívem néha még bejelez, és ölbe venné a kislányt aki voltam.

Én és az öcsém, ketten a négy testvér közül

Megszeretgetné, a fülébe súgná, hogy itt kint fogja várni őt a kemény évek után. Nagy puszit adna a kisírt szemecskéire, majd mélyen belenézve megvárná, míg visszamosolyog rá. Időnként eljátszom azzal a két-három gyerekkori fotómmal ezt, olyankor, amikor túlcsordul valamilyen nehéz emlék miatt a szívem. Igyekszem útra bocsájtani és elengedni. Az évek múlásával egyre kevesebb kép és érzés köt ahhoz az életszakaszhoz. De lássuk be, bármilyen volt is a kezdet, az egész felnőtt korunk azzal telik, hogy igyekszünk kiheverni a gyerekkorunkat. Ki ezt, ki azt…

Aztán szembe találjuk magunkat egy élettörténettel, és már beszélgetés vagy olvasás közben párhuzamokat vonunk a magunkéval. Akkor és ott pontosan megérezzük, milyen piszok szerencsések is vagyunk a mi agyonkesergett kis életünkkel, és cseppet sem volt az küzdelmes az övéhez képest. Talán azért is kaptuk ajándékba, hogy átmossuk, átdolgozzuk általa a magunkét újra… Ilyen Farkas Ágnesé is:

Azt kell fésülni, aki kócos. Ágnes vagyok, cigánytelepen születtem. Egy szabad és erős nő története.

Farkas Ágnes vagyok. 1962. január 27-én születtem Halmajugrán a cigánytelepen. Hatan voltunk testvérek, én vagyok a hatodik. Két testvérem meghalt, mert volt idő, amikor a szüleimnek nem volt hová mennie, ezért egy kitakarított malacólban laktak. Két testvérem tüdőgyulladásban és kanyaróban meghalt.

A szüleim vályogvető és zenész cigányok, később készítettek annyi téglát, hogy építettek egy házat. Egy helyiségből állt. Ebben születtem én. Négyen aludtunk egy ágyban.
Apám később felhagyott a zenéléssel, és néha vállalt alkalmi munkát. Az ital tönkretette őt; 57 évesen alkoholizmus miatt meghalt. Anyám a visontai Gagarin Hőerőműben dolgozott, annak felépítésétől 35 évig. Onnan ment nyugdíjba. Az állandó erős zaj miatt félig megsüketült.

Testvéreim Pestre mentek dolgozni, az építőiparba segédmunkásnak, munkásszállón laktak. Egyikük sem tanult tovább.

Anyám analfabéta, apám nem törődött velem. Senki sem tudta mi történik velem az iskolában és iskola után.

Volt a falunak egy kis könyvtára, amiben én az összes könyvet elolvastam kilenc éves koromtól, addig, míg el nem költöztem a faluból. Senki nem volt a nyolcadikos ballagásomon, és nem látták a kitűnő bizonyítványomat. Egyedül határoztam és döntöttem a továbbtanulásomról. Egyedül intéztem a felvételi eljárást. Ősszel egyedül indultam Egerbe, ahol még sosem jártam előtte.

A vonaton hagytam anyám utolsó új ötszázasát, amit egy hónapra adott. Nem tudom, ő mit evett egy hónapig… Felajánlotta a nevelőtanárom, hogy legyek önként állami gondozott, így nem kell fizetni a kollégiumért és az étkezésért. Elfogadtam.

A szünetekben nem volt hová mennem, mert nem volt pénzem. A Dobó István Gimnázium angol-orosz tagozatára jártam. Amikor elkezdtem, tetves voltam, mert a nyáron együtt fürödtünk a patakban a többi cigánygyerekkel és mindig visszafertőztük egymást.

Nem volt télikabátom, iskolaköpenyben jártam télen is, míg kaptam az államtól egyet. Nehezen illeszkedtem, egyedül voltam cigány.

A Magyar Rádió novellapályázatot írt ki, amire beneveztem. Országos harmadik helyezést értem el, a rádió beolvasta a novellámat. A Hevesi Szemlében megjelent nyomtatásban. Egy Levi’s farmert vettem a honoráriumból. Nagyon szerettem írni, olyankor elfelejtettem minden mást.

Tizennyolc évesen férjhez mentem, három gyermekem született. A férjem évekig vert, terrorizált; sokat bujkáltam, költözködtem a gyerekeimmel, míg végül tíz év alatt sikerült elválnom. Egyedül neveltem fel a gyerekeimet, közben dolgoztam és tanultam.

A Wesley János Főiskolán szereztem első diplomámat, szociális munkás szakon. Szakdolgozatom címe: Többoldalú előítéletek, megjelenési formák és lehetséges kezelésük egy településen (Halmajugrán). A másik diplomám újságíró (Bálint György Újságíró Akadémia). Mindkét képesítés kiváló minősítésű.

Már a főiskola ideje alatt dolgoztam szociális munkás gyakornokként a Dzsumbuj Help Klubban és a Lenhossék utcai családsegítő Szolgálatnál. Belső Ferencváros ún.rehabilitációja akkortájt kezdődött el, ami véleményem szerint igazából a nemkívánatos cigányok eltüntetését jelentette.

Voltam mentor is, én számoltam fel kis segítséggel Zsámbok község cigánytelepét. Nem vagyok rá büszke. Később hívtak a zsámboki családok, mert a beígért munka és a felzárkóztató oktatás nem valósult meg, pedig eredetileg komplex programként hirdették meg. Már az első közüzemi számlák kifizetése problémákat okozott nekik. Sokat küzdöttem a falu többségi lakosaival, az önkormányzattal, a minisztériummal.

Ebben az időben már gyakornok voltam a Népszabadságnál. Az első cikkem Ózdról szólt – Alkotótábor az utcán. Később külsős munkatársként több hasonló riportot írtam: A tánc nem elég (Halmajugráról). Azt kell fésülni, aki kócos (Sajókazáról). A Tajgetosz virágai, Bódvalenkéről. Ezt másnap átvette a CNN. (Nem található a nol.hu-n, a szerk.) De nem erre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy azon a héten a falu megkapta az első hét millió forintos támogatást és festéket egy gyártól, amivel elkezdhették a freskók festését. Mai is hívnak a „Sárkány ünnepre”.

Nem sorolom fel az összes cikkemet. Írtam Magyarországon megjelenő angol nyelvű magazinba, írtam az Amaro Dromba (Ölelő nap).

Mindeközben felnőttek a gyerekeim. A nagyfiamnak festékboltja van, sikeres üzletember. A lányom Farkas Franciska színésznő. Filmje – Viktória a Zürichi expressz – Los Angelesben a Magyar Filmfesztiválon elnyerte a legjobb film díját, ő pedig megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat.

Legkisebb fiam Angliába jár egyetemre, a University of Badfordshire tanulója, English Language & Linguistics szakon. Mellette részidős munkát vállal.

Én pedig eljöttem vele, hogy segítsem. Dolgozom, idős embereket gondozok, így keresek annyit, hogy megéljünk. Remélem a fiam eljut a diplomáig, és tanár, vagy tolmács és fordító lesz.

Azt a napot várom, amikor feldobja a négyszögletű sapkáját, én pedig ott állok sírva, és nézem. Giccs vagy nem, nem érdekel.”

(A cikket az Életszépítők portálnak köszönhetjük, melyet erre a sorra kattintva nyithatsz meg!)

Ágnes történetének olvasása közben rájöttem, nem többszázezer forintos önbizalom építő tréningekre van szükség, hanem ilyen önvallomásokra. Sokra. Rengetegre! 
Ha neked is sokat adott ez a rövid életrajz, és szívesen megosztanád másokkal a tiédet, kérlek küldd el a monamina99@gmail.com -ra!