Bárdos András írása volt az utóbbi napok legátütőbb gondolatsora számomra. Marokra fogta a lényeget.
“Megrázó kép, nem?
És felemelő.
Ez az asszony tudja a legfontosabbat.
Nem kérdezi, mit számít a festék, teszi, amit tennie kell. Amit tesz – sok-sok éve.
Tudja, mert nő.
Egy növendék a Filmművészeti Egyetemen készített egyszer egy gyönyörű rövidfilmet egy asszonyról, hasonló korúról, mint a képen látható.
Végigkísértük, ahogy felöltözik, sminkel, lassú, de határozott mozdulatokkal elkészül.
Nem siettek a film készítői, végigkövethettük az egész folyamatot. Majd az asszony, immár hétköznapi, de gondos sminkben, nem ünnepi, de rendezett ruhában és frizurával megfogja a szemetet, kilép a lakásajtón, beszáll a liftbe, kiönti a szemetet, majd az üres műanyag vödörrel visszaszáll a liftbe, kinyitja a lakásajtót és – hazamegy.
Közben nem találkozik senkivel, nem szól senkihez, nem történik vele semmi.
Világos: ez volt a napi program.
Egyszer egy lánytól, aki hasonló kaliberű programhoz szépen felöltözött a télikabát alá, megkérdeztem, miért választ ennyire gondosan toalettet, ha senki nem nem fogja látni, mi van rajta.
– Mert én tudom.
Ezt válaszolta.
Az asszonyok tudnak valamit.
Hogy csak akkor van vége, ha vége van.
És amíg élünk, nincs vége.
Megváltozik a világ, a férfiak súlya és ereje évezredeken át arra szolgált, hogy odébb vigyék a gerendát, vagy hazavigyék a meglőtt szarvast.
De ma már a mélyhűtőből vesszük ki a felszeletelt húst, amihez csak azt kell tudni, hol a fridzsider. Meg, hogy melyik a jó hentes.
A testi erő feleslegessé válik, a lelki erő egyre fontosabbá.
A nők sokat tudnak, mert amíg mi pasik versenyeztünk meg háborúztunk, őket megtanították az évszázadok kommunikálni, együttműködni, odafigyelni.”
Ajánlom a témában még: