Oldalaimon sokszor idézem Müller Péter gondolatait, mert összecsengenek az enyémekkel. Élettapasztalatát, látásmódját végtelenül egyszerű mondatokkal képes az olvasó gondjaira bízni. Amikor tőle olvasol, egészen egyszerűen úgy érzed, hogy mindig is tudtad, csak nem voltál képes ilyen tisztán, lényeglátóan megfogalmazni.
Születésnapján fogadd szeretettel a számomra fontos idézeteit.
Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág – aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás. Ha valaki nem a „szív szemével” néz, nem csak a párját, egész életét megunja.
Az imádságnak nincs „tudományos” értelme. De ez a tudomány szegénysége, nem az imáé. Az igazán nagy tudósok jól ismerik az ima jelentőségét.
Aki szeret, annak fickándozik a szíve. Annak élete színes, és süt a napja. Aki nem szeret, olyan tájakon jár, ahol nem süt a nap.
Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.
A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.”
Ha szerelmes vagy valakibe, olyasmit látsz benne, amit mások nem látnak. És te sem fogod majd, attól a másodperctől kezdve, amikor megszűnik a szerelmed. Visszaszürkül, visszacsúnyul, jelentéktelenné válik.
Az igazság kibírja a kételyt – sőt fölfedezése igényli is. Vakhit csak olyasmihez kell – de ahhoz nagyon-, ami nem igaz.
Inkább csalódok, ha kell naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek… Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül.
Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz.
Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (…) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján – abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.
Ne aggodalmaskodj a holnap felől. Bármi jön, légy nyugodt és szilárd. Ne menj elé. Aki rosszul várakozik, nem tud örülni annak, ami van. Álmai csak annak teljesednek, aki a jelenben is megtalálja magát.
Férfi és nő között sokféle feszültség lehet, melyet meg lehet oldani a férfi, de a nő igazsága szerint is. A két ‘igazság’ nem ugyanaz, mert más szemmel nézik a világot, s a maguk módján mindkettőjüknek ‘igaza’ lehet.
A valódi szeretet szabadságból van szőve. Ez az, amit nem értünk, mert nem tudunk még igazán szeretni.
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (…) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.
Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért.
Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel.
Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt.
És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.
Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az.
Minden csoda alapja a szeretet.
Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy őrült – s azt mondom a kedvesemnek: “Szeretlek!”… Mi ez?! …Mi az, hogy “szeretlek”? Hol van ez a szó, ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! …Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy őrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tőled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult… A sejtjeim szomjaznak rád… Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled!… De hol jön ehhez a szó, hogy “szeretlek”?!… Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel. És ez minden nagy élményünkkel így van. Elmondhatatlanok.
Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!” Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.
Kattints át az alábbiakra is, és a lap legalján lévő képes ajánlatokra:
- Müller Péter: A házasságban hazamegyünk egymásba… (ITT)
- Müller Péter: Ezt a titkot csak kevesen tudják!
- Müller Péter: Óvakodj attól a férfitől, aki nem királynőnek lát!
- Müller Péter: Az igazi visszatér, ne félj!
- Müller Péter: Ha valakit megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot!
- Müller Péter: Ha igazán szeretsz, sokféle szemmel látsz!
- Müller Péter: Az igazi visszatér, ne félj!
- Müller Péter: A magányban berozsdásodsz!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: