Lukoviczki Réka ma már őszintén örül annak, hogy “bekóstolták” a buszon, mert egy olyan témáról írhatott bejegyzést, ami már régen érett. Végre felszólalhatott a tömegközlekedési ülőhely maffia ellen 😀 Az “Add át a helyed” szindróma nagyon sok embert érinthet, engem biztosan.
Évekkel ezelőtt, bal lábamon járógipsszel ültem a busz bal oldalában lévő egyes ülések egyikén. Odapattant egy pengeszáját vérvörösre rúzsozott matróna, a táskáját karomnak nyomva idegesen toporgott, majd látva, hogy itt neki nem fog ülés teremni, rám dörgött: “Felállnál?
Mondom neki: Nem. Olaj volt a tűzre, annak is szántam, mert jellemző módon inkább sosem ültem le, de a helyemet biztosan azonnal átadtam mindenkinek, akiről azt éreztem, nagyobb szüksége van az pihenésre, mint nekem. Szóval kissé provokatívan, a szemébe nézve vártam a választ, meg is érkezett: “Már pedig állj fel azonnal! Majd, ha átdolgoztad az életed, mint én, trónolhatsz, na gyerünk!” – és nézett fenyegetően.
Oldalra fordultam az ülésen, kissé arrébb taszítva a hölgyet, majd felemelve gipszes lábamat, mint egy győzelmi zászlót megkérdeztem: “Most akkor tegyük mérlegre: törött láb, kontra ledolgozott évek. Melyik nyom többet a latba egy kurva ülőhelyért?”
Állt még méltatlankodva, de érezve, hogy gyengébb pozícióban van. Aztán elballagott hátra, gondolom szekálni valaki mást.
Szóval Réka, aki “másfél lábú lányként” írja le magát, mindennapos történeteit írja rendszeresen a Lábatlan Blogon, most bejegyzett egy rendkívül népszerű, vírusként terjedő posztot ebben a témában, amit most változtatás nélkül közlök le:
El kell mesélnem a mai buszos történetemet, ami mély nyomot hagyott bennem.
Elindulok Budakeszire a rehab központ műhelyébe, hogy dolgozzunk a lábamon, ami már 7 hónapja nagyon nem okésan működik. Sokan vagyunk a buszon, leülök egy négyes ülőkébe, sokan felnőttek körülöttem. Mint utólag kiderült, felszállt egy csapat gyereksereg is a buszra.
A mellettem ülő és én éppen olvasunk egy jó könyvet, amikor egy felettébb feszült anyuka (pedagógus?) ránk szól, hogy:
“Olyan jól belemélyedtek Önök a könyvükbe, nem kéne inkább átadni a helyüket másoknak? Nézzenek hátra, gyerekek állnak a buszon, Önök meg ülnek, felháborító!”
Első körben köpni-nyelni nem tudtam… Most tényleg leszidott, mert ülök? Most tényleg kössem az utasok orrára, hogy nekem milyen bajom van? Sok hümmögés után csak annyit tudtam kinyögni neki, hogy:
Mondanom sem kellett, mekkora kínos csend kerekedett, a többi történés pedig összefoglalható abban, hogy még én szégyelltem magam a nő miatt. Én hülye.
SZÓVAL mi is van ezzel a helyátadással valójában? Pofonegyszerű: Az emberek többsége ELVÁRJA, hogy átadják a helyet, csak azért, mert fájdogál a lába, idős, fáj a haja, fáj az élete. Kiemelném, hogy
Ha én is ezen a szinten gondolkoznék, mindig mindenkit leszidnék, ahányszor csak ülőhely nélkül maradok, pedig nekem is van mit (vagy minek a helyét) fájlalnom. És napjában hányszor van ez így, hogy ülőhely nélkül maradok, azt két kezemen sem tudom megszámolni. Viszont nem kérem számon senkin, mindegy, hogy hosszúban, vagy rövidben vagyok, mert nincs jogom követelőzni senki irányába, legyek bármilyen élethelyzetben.
De valójában azt sem értem, hogy miért gondolkodunk ilyen sztereotíp módon: Akin nem látszik, annak nincs problémája (agyam eldobom 😀 ).
Egy fiatalnak nem lehet sérült lába? Nem émelyeghet vizsga után? Egy öreg néni nem lehet aktív és elég erős, hogy végigálljon egy pár megállót?
Szóval emberek! Nyugi, nyugi, nyugi! Ha fáradt vagy, ha rosszul érzed magad, ha nem jók a lábaid, jelezd! Mások nem látnak bele a gondolataidba. Pont ezért: Kérj meg egy utast, mondd el, hogy baj van és hidd el, át fogja adni a helyét. Az udvarias kérésre udvarias választ fogsz kapni. Az agresszív kérésre agresszív választ, és még több feszültséget. Ilyen egyszerű.
Hagyjátok el az elvárásaitokat, mert az a legfőbb feszültségforrás. Olvassatok inkább egy jó könyvet a buszon! ;)”