A tarahumara indián törzs megmutatja mi is a futás című cikkemben meséltem arról, hogy egy kis közösség hogyan küzdött meg minden emberi nehézséggel, és hogyan tette szokásává a futást.
Kattints a képre, és a részletes cikkhez érkezel
A 22 éves María Lorena Ramírez nyerte meg idén, a Mexikóban megrendezett ultramaraton futóversenyt és vihette haza a 6.000 pesos (cc.90.000 Ft) fődíjat.
Ez eddig egy hétköznapi hírnek számítana, na de itt jön a csavar! Az UltraTrail Cerro Rojo (Vörös domb) elnevezésű verseny 12 országból megjelent 500 résztvevőjét győzte le. De nem ám csittfitti futószerkóban, sportcipőben és menő kompressziós, nedvszívó futószerkóban, pulzusmérője és más trükkös kütyüje sem volt. Ezt a hosszútávot olyan terepen tette meg, amit valahogy így képzelj el:
Nos, María ellenfelei kényelmes futócuccban tolták le a távot. A fiatal indián lány “felszerelése” hosszú szoknya és műanyag szandál volt, ebben futotta le az 50 km-es távot.
María 7 óra 3 perces időt teljesített, de ez a verseny szinte meg se kottyant neki, hiszen tavaly már egy 100 km-es távolságú terepfutóversenyen is részt vett Chihuahuában, ahol második helyezést ért el.
Ismered a népet, akiknél nincs rákbetegség? Ide kattintva olvashatod az okát!
“Egészen szokatlan látványt nyújtott María, mert nem kenegette a lábait mindenféle csodaszerrel, nem evett proteindús müzliszeletet indulás előtt, és persze drága sportcipő sem volt rajta. Mindössze egy kis palack víz volt nála, a fején egy baseball-sapkát viselt, a nyakán pedig egy vékony kendőt. “
Maríáéknál szinte már családi hagyománynak számít a hosszútávfutás: míg az áprilisi versenyen bátyja is indult a 30 km-es kategóriában, addig a tavalyi ultramaraton versenyen Maríával együtt futott az édesapja, Santiago is, valamint María hét testvére közül három. Santiago arról is mesélt a helyi lapnak, hogy a nyerés reménye motiválja minden versenyen. Saját elmondása szerint “amíg fut, addig sem éhezik.”
Az is érdekes még, hogy Maríának még ideje sem nagyon jut külön edzeni a versenyekre, mert a háztáji jószágokat, a teheneket, csirkéket ő gondozza otthon, de így legalább minden nap 10-15 km-t túrázik az állatokat terelve a magas hegyvidéken. Sokszor még vizet sem tud magával vinni, ilyenkor a helyi őslakosok ételét, a pinolét fogyasztja, ami nem más, mint a kukoricaliszt és a víz keveréke, ennek az ételnek hála víz nélkül is végig hidratált marad.
Az az indián törzs egyébként, melynek María is tagja, magáról a futásról kapta a nevét. A törzs nevében, a “rarámuri”-ban a “rara” – a “láb” szóból ered, míg a “muri” a “futás” megfelelője a saját törzsi nyelvükön. A helyi indiánok neve tehát annyit tesz, hogy “a gyalogfutók törzse”. Az amerikai író, Christopher McDougall magyarul is megjelent könyve, a “Futni születtünk” erről az indián törzsről szól, s melyből idéztem az átutalt cikkben.
Figyelj fehér ember! Az indián sámán ezt üzeni neked : kattints!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: