Náray Tamás Etikai Kódexe szexuális zaklatás témában

Marton Lászlóval már két éve szakított egy kanadai színház, mert kiderültek szexuális visszaélései, érdekes módon, még sem voltak ennek itthon következményei. Kerényi Miklós Gábor fenekelgette a táncos fiúkat, akik a szigorú tánciskola után és karrierjük féltése okán nem mertek eddig megszólalni. Amerikában is hullanak a fejek, folyamatosan hallod éppen kit vádolnak és mivel. Minden nyíltan és határozottan történik. Érdekes figyelni milyen lavina indult meg ezen a területen.

 

 

Abszolut megértem az áldozatokat, mint ahogy már én is írtam róla, engem 5 évesen ért az első szexuális zaklatás. Nem voltam kihívó, sőt még nő sem, de ez nem zavarta a bácsit, aki molesztált. Ugyanis ezt olvasom első körben azoktól a fa(sz)fejektől, akik védik Kerényit és társait. A nő a hibás, mert kihívó volt… Persze, ha az lett volna is, szívesen venném a további magyarázatát annak, hogy miért is ad ez bárkinek is alapot arra, hogy erőszakoskodjon vele. 

Náray Tamás remek eszmefuttatást adott közre “Vészcsengő” címmel, a témában. Érdemes olvasnod!

Amióta az eszemet tudom, főnök voltam. Amíg külkereskedtem, az ipar tartozott alám. Aztán volt egy kemény időszak Párizsban. Na ott én voltam a polcon az utolsó, mondhatni a legvékonyabb kötet… de szerencsém volt, vagy a helyzet, vagy a főnökeim voltak jobbak, és nem történt zaklatás. Soha. Sőt, nagyon távolságtartóak maradtak mindig. És vélhetőleg nem azért, mert undorodtak tőlem. Persze volt, hogy leszidtak a sárga földig, mert nem volt a munkám számukra tökéletes, meg olyan is, amikor ordítoztak velem egy-egy kiélezett helyzetben. De ez nem hagyott bennem mélyebb nyomokat.

Tudjuk, a legfontosabb az életünkben a minta. Így én is kérlelhetetlenül szigorú lettem, és a feladatok elvégzésében csak a maximum volt elég. Megalkuvásra nem tudtam magam soha rávenni, még csellel sem. Igenek és nemek léteznek ma is. Az átmeneti állapotokat képtelen vagyok tolerálni.

Aztán itthon bemutatókat rendeztem egy darabig. Hú, akkoriban sokat ordibáltam szegény modellekkel, meg a műszakkal is, ahogy írtam a könyvemben is, és nem nagyon válogattam meg a szavaimat, nem mentség, de elvislhetetlen volt rajtam a nyomás és ezzel együtt képzetlen, teljesen tájékozatlan a hazai divatbemutatós szakma. Pontosabban nem is volt szakma. Én voltam a szakma. Mindegy. Hagyjuk. Sajnálom ma már, mert a verbális erőszak is erőszak. De végül, legtöbbször, megbocsátották a lányok és a fiúk. Azt mondták, megértették és igazat adtak. (Mondjuk, azóta is velük dolgozom és mind előre köszön az utcán…) De hozzájuk érni, az más lett volna. Azt soha.

Mert a dolog mindig ott van… Egy vezető agyában mindig ott kell lennie! Mert bárki, bármit mondhat. Kiatlálhat. Dühből, bosszúvágyból. És könnyen abban a helyzetben találhatod magad, hogy azt aztán hogy bizonyítod be, ami nem vagy? De ha erre nem is mindig gondolsz, főnökként és beosztottként is van néhány alapszabály, amit ha bármelyik fél átlépne, gondolkodóba kell esni. Én magamról írok. Tudom, minden helyzet más. Minden ember más. De talán mégis érdemes a szempontjaimat megfontolni:

-Nem állok közel, kartávolságon belülre senkihez. Nem maradok zárás után kettesben az irodában. (Ha nekem maradnom kell, megkérem, hogy menjen el.) Nem érek hozzá. Ha négyszemközt beszélek vele, nyitva hagyom az ajtót. Nem ültetem az autómba egyedül. Nem hívom a lakásomra egyedül és nem mutatom meg a hálószobát. Nem hívom vacsorázni, borozni. Nem iszunk együtt. Nem járunk együtt szórakozni, bulizni, csapatépíteni. Nem. Maximum ebédelünk, szemben, nagy asztalnál, tömegben. És én fizetek. Nem bókolok, nem teszek kétértelmű megjegyzéseket és nem igazgatom a ruháját. Nem öltözöm előtte. Nem hagyom, hogy előttem öltözzön. Nem nyúlok felé. Mindig a szemébe nézek. Nem firtatom a magánéletét és nem adok neki tanácsokat. Kivétel, ha kéri, de akkor is “megúszósan”. Nem hajolok fölé. Egyszerűen nem érünk szándékosan össze.

Ha ezek ellenkezője történik valakivel a munkahelyén, hagyni kell, hogy bekapcsoljon a vészjelző, és érdemes átgondolnia a helyzetet. Mert kiindulásnak a molesztálás megszüntetéséhez, vagy csökkentéséhez már sok esetben ez is elég volna. Nem kell megvárni a fogdosást. Nem kell elaltatni a gyanút.

A legjobb ellenszer a nem megfelelő viselkedés elkerüléséhez még mindig a nyilvánosság. És ha mégis megtörténik, félre kell tenni az aggályokat. Lépni kell. Azonnal.

És annyit még privátim, zárójelben: ha az én feleségem fogdosná valaki a munkahelyén, én nem a sajtóhoz rohangálnék előszörre, hanem megvárnám az illetőt az utcán és pusztán az erőszakmentesség jegyében, nemes egyszerűséggel úgy betakarnám, hogy örökre elmenjen ettől a kedve. Tudom, ezt sem illik. De én egy vidéki vagyok, s az is maradtam igazából. Vidéki, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Mert mifelénk ezt a számlát így rendeznék.

Náray Tamás FB oldala

További ajánlataim a témában:

Tovább a blogra »