Iratokat találtunk a moziban, ne tudd meg mi történt ezután!

A Mamma Mia 2. után ülünk még szipogva, mosolyogva a moziban két húgommal, a lányommal és unokahúgommal a legfelső sorban. Szépen szivárognak kifelé a népek a teremből. Egyikük picit táncra is perdül a vászon alatt. Jó a hangulat. Még. A tesóm talál egy kis bőr irattartót a földön, tanácstalanul felém nyújtja. Már csak egy-két ember van a teremben, nem sietünk. Belenézek, az egyik kártyán címet is látok végre. Egy kerülettel arrébb. Oké, gondolom, holnap elviszem neki, lévén, hogy éjfél elmúlt. 

Lekóválygunk a parkolóba, a jegyem sehol. Mondom “ürítsétek már ki a táskámat az ülésre, benne kell lennie!”. Hát nincs. Azannyát – morgom magam elé -, most vissza kell bumliznom. Három srác takkerolja a termünket, mindegyik félálomban, de gondolatai magányából riadtan néz rám, amikor berikoltok: Hello, turizhatok egyet a szemetesben? Elhagytam a parkolójegyemet! Persze – mondják – , de ők túrnak a nachos szószban, hogy ne koszoljam össze magam. Tök hálás vagyok, de nem találják. Hát – mondom egy perccel később kissé bizonytalanul – megpróbálom megfűzni a parkolós faszit lent, hogy engedjen ki, de tök klasszak vagytok, hogy túrtatok nekem! Jó éjt!

Lemegyek a parkoló közepén álló kocsihoz – cca. 35 fok -, és bekiáltok a benne ülő családtagjaimnak: Megvan? Niiiincs – üvölt vissza a kórus. A talpamról is folyik már a víz, minden idegszálam dolgozik. Odarohanok a parkoló kutricához, nem számít rám a tag, magzatpózban fekszik két összetolt széken és tévézik. Mondom viszonylag behízelgően: Elnézést, bocsánat, hogy magára török itt éjjel, de elhagytam a moziban a parkolójegyemet, visszamentem de már kitakkeroltak és nem találták meg. Kivételesen kiengedne anélkül?
– Há hogy? Há má hogy? Anélkül nem lehet… – mondja  a parkoló rendíthetetlen őre, félülő helyzetben. 
– Há – mondom – csak azért is, mert két gyerek és két felnőtt vár rám a kocsiban itt a szaunában és igencsak fáradunk. 
– Nem, menjen vissza, keressék meg…
– Óbazmeg – gondolom és egyre csüggedtebben szaporázok a kocsi felé. A lányom kikiabál:
– Anya, nyomj egy új parkolójegyet és húzzunk innen!
– Ó van Isten, okos ez a gyerek, nem véletlenül az én almom – gondolom és ügetek a bejárati automatához. A farmer és a póló csatakos már rajtam, gyakorlatilag csúszkálok a tangapapucsban. A hajam egy meccs utáni vízipólósé.
Nyomom a “jegykiadást”, mint süket a csengőt, csak nem adja, végre ránézek a led kijelzőre: “Nincs jármű”. Jó Isten gyere le! – ordítom el magam a pokol kapujában és minden erőm elhagyva vánszorgok vissza a lifthez. Cammogásom közepette még hátraüvöltök a családnak: – visszamegyek a moziba!

A lift nem indul, hiába nyomkodom csak azt mutatja: -1. Az ajtó bezáródott. Akurvaéletbe beragadtam, a faszi alszik, engem a kutya se hall! Hőérzet a bugyborgó pokolé. Pánik indul, kezdek fekete foltokat látni, nyomom a vészcsengőt, hiába. Egyszercsak balra nézek és látom ott vannak a nyomógombok. De mi van jobb oldalon? Vakoknak és mozgássérülteknek készült gombok, mellette nagybetűkkel, a másik oldalt használja – nagy segítség lehet ez a vakoknak -. Elindul velem a lift, visszaesik a vérnyomásom 140-re kábé. Betrappolnék a terembe, de látom a srácok épp vonulnak át egy másikba, egyikük kezében a fekete zacskó, az egyetlen reménységem. Újra felzavarom őket a félálomból és, mint egy bedrogozott rinocérosz trappolok oda a zsákhoz, könyörgőn nekik szegezve, egy “ha istent ismertek még egyszer túrhatok” kérést. Közben magyarázom hevesen, hogy a parkolós ember tántoríthatatlan, nem nyom gombot, ha nem mutatok jegyet. Persze, persze – mondják ők  és már nyitják is a zsák száját. Ekkor csörren meg a telefonom és a lányom szól bele: – Anya, lehet, hogy egy piros chipses zacskót kellene keresned, mert összeszedted a szemetet!
Ebben a pillanatban nézek rá a kinti szemetesre – hogy nem jutott eszembe eddig, hogy sosem hagyom a székeken a dzsuvát?! -, és ott ragyog, mint egy ikon a piros chipses zacskó a tetején. A fiúk semmit sem hallottak, állnak félálomban a zsákot tartva elém, amikor én, mint egy sztrókos sirály, lecsapok a kuka tetején lévő zacskóra. Szétrántva a száját belemarok és kihúzom belőle a gondosan gombóccá gyűrt parkolócédulámat. Ugrok egy sarokösszeütőst és végtelen örömmel köszönöm meg mégegyszer, hogy együtt túrhattam velük ma este. Mintha ébredeznének, felnevetnek és vidáman kezdik az újabb termet.

Gurulunk a parkoló kijáratához, legszívesebben átszakítanám teljes gázzal a sorompót, és hasítanék innen a búbánatba, de nem teszem, csak odaérintem a jegyemet az érzékelőhöz. Nem nyílik! Egyáltalán semmit nem csinál. Húbazmeg, ez a legharcedzettebbeknek is sok lenne – gondolom és kipattanok. Illetve kipréselem magam behúzott béllel, mert ráálltam a szenzorra és már nincs annyi se az agyamba, hogy visszatolassak 20 centit. Behajolok az emberhez, aki magzatpózban fekszik továbbra is és mondom, megvan a jegyem, most meg mifaszvan, miért nem nyílik???
Feltápászkodik – nem akarom tudni mit gondol magában -, és kijön. Kérdi: – ki van fizetve?
Mondom : – mi? Moziban voltunk, lehúzták a jegyet. Biztosan rosszul – mondja ő. Mennék vissza a parkoló gyomrába káromkodva, mire visszaránt, itt az automata ne menjek sehova. Farkasvakság, az agyamra redőny hullt vagy csak szimplán megfőtt. Aláérintem, aszongya 100 forint. Míg a moziban kóvályogtam a film után ez 100 forintot számolt. Ki gondol erre? Most már gondolj, jóvan?

Szóval másnap elgurulunk a sráchoz az irataival. Ez már gyerekjátéknak bizonyul az éjjeli akcióhoz képest. Igaz, hogy becsengetve azt mondom Zétényt keresem, pedig jól láttam én, hogy Nataniel a neve. Miután meglobogtatom az irattartó tasit a nagymama kikiabál “jaj várjon egy pillanatot”, majd a ház gyomrába: Van Isten Nataniel, megvannak az irataid!! – Várjon! – üvölt mégegyszer -, mintha elmennék mielőtt beadnám a tasit… Jön ki, fordul a zárban a kulcs, és azt mondja:  Nem tudja mit jelent ez most nekünk! Látom van gyerkőc – a lányom az anyósülésen -, adja oda ezt neki! És egy nagy műanyag edényt himbál az orrom előtt telistele csokival. 
– Ugyan ne hálálkodjon már nekem, nem azért hoztam, hanem mert tudom én milyen kétségbeesett érzés, amikor az ember minden okmányát elhagyja – mondom, de addigra már bekopog a gyereknek, hogy húzza le azt az ablakot és beönti az ölébe az egészet.
Jézusom – hagyja el a számat, mert tudom, még sokáig fog utazni az ölébe a csokiállomány -, nagyon köszönjük, de nincs erre szükség tényleg…
Dehogynem, dehogynem, nagyon hálásak vagyunk, nagyon köszönjük!  – kiált vissza a nagymama miközben már trappol is vissza a házba mosolyogva.

Saját történet és fotó, nem másolható!